Chuck Berry tíz percet késett, meg negyven évet. Mégis mindenki boldog volt, hogy egyáltalán láthatja. A jó öreg rock and rollnak még a műfajnál is korosabb papája rohammal vette be Oroszországot: legalábbis a Rosszija Szálló kocerttermét. A Roll over Beethovennel indított, s amikor odáig ért a refrénben, hogy: Add tovább a hírt Csajkovszkijnak! - a közönség tombolt.
     De ehhez előbb be kellett jutni, ami nem technikailag volt nehéz. A Rock and Roll Hősei koncertsorozat szervezői valőszínűleg összetévesztették Oroszországot Bruneivel vagy Kuvaittal, különben nem kértek volna a jegyekért százezertől egymillió-nyolcszázezer rubelt (háromezer - ötvennégyezer forintot). Így sikerült egy New York-i koncert első sorába szóló jegy áráért feljutni a kakasülőre.
     A közönség meghökkentően sokféle, az "új oroszok" és a politikusok ugyan távollétükkel tüntettek, de ezt a kutya se bánta. A szomszédos székeken balról két, jelentős testtömegű, maffiózó benyomást keltő úr szopogatta a jegyszedő nénik ébersége dacára becsempészett sört, jobbról két vékony, első pillantásra diáknak látszá fiú adogatta egymásnak a mobiltelefont. Előttünk nyugdíj felé közeledő férfi feszengett szigorú, fekete öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, mögöttünk középkorú házaspár szorongatta egymás kezét, a hatvanas évekbe révedt tekintettel.
     A nosztalgiát csak erősítette, a konferanszié szerepében az Amerika Hangja által a szovjet ifjúság fellazítására sugárzott dekadens rockműsorok egykori sztárja Szeva Novgorodcev lépett föl. A környéken jól hallhatóan mindenki arról suttogott, hogy "a fene se gondolta volna".
     De nem ez volt az est egyetlen meglepetése. A színpadra ugyanis kijött egy fiatalos, Borisz Jelcinnél alig öt évvel idősebb fekete pasas és elvarázsolta Moszkvát. Chuck Berry, amennyire tudni lehet, nagyjából hetvenegy, de ebből nyugodtan letagadhatna hoszonötöt. Lám, mit tesz az egészséges életmód, a whisky meg a fű! Az énekhangja nem valami csodás, nem is mindig a legjobbkor lép be, de a hibákat fél évszázad rutinjával korrigálja. A gitáron sem pörögnek az ujjai, csak éppen minden akkord a helyén van. Amit ő nem tud a rock and rollról, azt nem is érdemes. Egyformán jól játszik a hangszerrel, meg a közönséggel, táncol, mókázik és - ilyen pasas nincs még egy a világon! - tizenhat éves lányokkal flörtöl a színpadról.
     Utóbbiak oldalt tvisztelnek, és ha akad, aki megpörgesse őket, rokiznak. Berry mosolyogva nézi őket, nekik játszik, látszik rajta, imádja ezt a korosztályt. A kétoldalt ácsorgó, mogorva biztonsági emberek a hasuk alatt összekulcsolt kézzel szemlélődnek, fogalmuk sincs róla, miről szól a Sweet Little Sixteen, nekik csak azt mondták, hogy senkit ne engedjenek föl a színpadra. Márpedig az öreg bohóc most azt akarja, hogy a gyerekek ott, körülötte táncoljanak. A "security" ellenáll, de az amerikaiak is segédcsapatokat küldenek, jön egy segédzenész és egyenként húzza föl a lépcsőn a leglelkesebbeket. Egy lány még a mikrofonhoz is odapofátlankodik, ez már az amiknak is sok, de Berry leinti az aggodalmaskodókat: a lány profi módon fél fülére szorítja a kezét és beleénekel a gitárimprovizációba! Minimum európai klasszis, ráadásul pontosan tudja, mikor kell abbahagyni.
     A Rock and Roll Musicot még viszonylag fegyelmezetten végigujjongó terem a Johnny B. Goodra végre talpra ugrik, még a fekete öltönyös csinovnyik is állva tapsol. Csak a biztonsági ember néz ostobán az arca mögül, de őt mem azért fizetik, hogy szórakozzon. Óriási, mámoros ünnep a vége, és csak valahol ott hátul, tudat alatt motoszkál a válasz nélküli, szomorú kérdés: ki adja vissza az oroszoknak a rock and roll nélküli évtizedeket?

Moszkva, 1997. március
Horváth Gábor
(Népszabadság, 1997. március)